Tisztelt hazafiak!

Elsősorban azokhoz kívánok szólni, akik eljöttek az általam bejelentett tüntetésre, ahol kiálltunk a legelemibb, legősibb emberi, isteni, természeti értékek és a hazánk becsülete mellett. Mindenekelőtt köszönettel és hálával tartozom a hazafiaknak, s büszke vagyok mindenkire, aki ott volt. Legalább öt-hatszázan voltunk, s ha az ezerfős aberráltak létszámából levonjuk a háttérhatalom által szervezetten, buszokkal ideszállított külföldi vendégfelvonulókat és „antifákat”, akkor elmondhatjuk, hogy többen voltunk, mint a nemzetközi hatalom beteg provokátorai. Azon honfitársaink, akik engedtek az ellenséges szirénhangoknak, s otthon maradtak, hibát követtek el. Az uralkodó média ugyanis mindenképp főhírként, manipulatívan számol be a buzivonulásról, s ha egyetlen ellentüntető sem jelenik meg, akkor a sajnos befolyásolható tömegek számára évről évre azt sugallja, hogy az aberráció már nem csupán elfogadott, normális dolog, de divat, sőt, szégyelljük magunkat, ha úgy véljük, hogy a család egy apából, anyából és gyerekekből áll. A buzik egyik külföldi szónoka ki is mondta a lényeget a színpadon, amikor a következőket közölte: „Mi nem azt akarjuk, hogy toleráljanak, hanem azt akarjuk, hogy ünnepeljenek minket!”

Nos, sajnos a háttérhatalom gyarmatává tett, fertőbe süllyedő nyugati országokban már ezt láthatjuk. Emberek milliói ünneplik a „melegséget”. Budapesten azonban nem ez történt. Nálunk nem volt ünnep. És ma már, amikor Európa fővárosai sorban hódolnak meg, ez felér egy végvári diadallal. A több száz elszánt ellentüntetőnek köszönhetően a magyarok fővárosa ismét megszállt övezetté változott, a háttérhatalom csahos kutyája, a készenléti rendőrség ellenséges hadseregként özönlötte el a várost. Kordonok, ketrecek, könnygázban fuldokló turisták, szirénázó járművek… Nem volt ünnep. Sőt, győztünk! A buzifelvonulást kénytelenek voltak elterelni, a háttérhatalom provokátorainak legnagyobb bánatára és sopánkodására. Éppen a legforgalmasabb ponton, az Oktogonon nem vonulhattak át, helyette mellékutcákban kullogtak.

Amit a rendőrség tett velünk, az viszont nemcsak szószegés, hanem bűncselekmény volt. S nem csupán arról beszélek, hogy teljesen indokolatlanul erőszakot alkalmaztak, s lefújtak jónéhányunkat könnygázzal (engem például kétszer is, így megállapíthattam, hogy évről évre egyre keményebb a szer, de még mindig könnyen túl lehet élni). Nagyobb baj, hogy a szabad mozgásunkban, alkotmányos jogainkban korlátoztak minket. Emiatt természetesen, mint a tüntetés felelős szervezője, feljelentéseket fogok tenni, most már a jogászoké a terep.
A szombati nap legszebb része ugyanakkor az oktogoni ketrecből való kiszabadulásunk utáni vonulásunk volt. A fél belvároson végigvonultunk, skandálva, nemzeti lobogóink és vármegyés zászlók alatt, régen látott fegyelmezettséggel, de mégis erőt sugározva. Senki sem mert az utunkba állni, pedig meglehetősen sok rendőrrel találkoztunk. Ők azonban csak a mérhetetlen túlerőt, a macska-egér játékot szeretik. Soha nem mozogtunk azonban ennyire gyorsan, így idő kellett az ellenségnek a csapatösszevonáshoz. Király utca, Deák tér, Vörösmarty tér, Váci utca stb. Útközben volt lakásába menekülő cigány, zsidó, néger és rendőr is. Aki ott volt, tudja. A másik oldal provokált, a mieink sportszerűek voltak. S jól látszott a fegyelmezettség és az irányítás is. Mire a Széchenyi (volt Roosevelt) tér környékére össze tudták vonni a megfelelő létszámú csapaterőt, mi egy váratlan megoldással, 3-4 fős sejtekre osztódva, a szélrózsa minden irányában szétoszlottunk, egy betonvirágtartó tetején elmondott rögtönzött beszédemet követően. A sok éve ismert taktika, amelynek a végén egy utcában körbezárnak minket és szinte mindenkit előállítanak a Gyorskocsi utcában, most kudarcot vallott. A mieink pedig éjszakába nyúlóan, átöltözve, álruhában „járőröztek”, a maguk kis társaságával. Eredményeképpen hisztiző buzik, liberálisok sírnak a blogjaikon, aki nem hiszi, járjon utána.

A Nemzeti Ellenállás az elmúlt két esztendőben nem mutatta meg magát nyilvánosan, nem vonultunk szabadon, saját akaratunkból az utcákon, erőt mutatva. 2011. június 18-án Hunnia feltámadt a pesti utcákon. S, az is nyilvánvalóvá vált, hogy a készenléti rendőrség sohasem lesz a szövetségesünk. Le kell őket egyszer győzni. 2400-an vannak. Mi sokkal, de sokkal többen. Ráadásul a mi ügyünk szent, az övéké csupán fizetőeszköz.

Toroczkai László