Veszett fejemnek mert oly állapotja,
Mint hajónak, kit elvert tenger habja,

Nincs senki vezére, kormánytartója,
A sok vész közt csak az egy Isten ójja.

Reménytelen mindeneknél életem,
Látván vesztem, örül sok ellenségem,
Csóválván fejeket csúfolnak engem,
Barátim is mind idegenek tőlem.

Gondod nincs rám, mert mindenik azt tudja,
Hogy eddig is éltem ki-ki csudálja,
Ennek úgymond amint vagyon ő dolga,
Lehetetlen, hogy senki szabadítsa.

De mind ennyi sok háborúimbanis,
Érzi lelkem, hogy reménység kívül is,
Csudaképpen még kimentesz végre is,
Noha nem látom most egy csepp módját is.

Azért én lelkem érzettsok jódat
Ne halogasd megszabadításodat,
Mert ha elveszek is, Uram, mi hasznod?
Azzal ugyan nem öregbül hatalmod.

De ha megmentesz, e jók következnek:
Egyik ez, hogy mind holtomig dicsérlek,
Másik meg ez, hogy azok is megtérnek,
Kik segedelmedről kétségbe estek.

Terjeszd ki hát fényes orcád világát,
Szárazd azzal szemeim nedves voltát,
Mert csak Te fényed siralmat száraszthat,
Búból menthet, jóra mindent fordíthat.

Nabukodonozort.hét esztendőre
Vivéd ismét királyi felségére;
Megszánván, szemedet vetéd szegényre,
Azért tekints reám is ily veszettre.

Kiért velem együtt földi kerekség,
Dicsér Téged, ó, mennyei nagy felség,
Veszendőnek ki vagy igaz segítség,
Dicsősségeddel rakva mind föld, s mind ég.