Az egy párt rendszerben, majd az azt követő szabadrablás időszakában a többség megszokta, hogy a közös azt jelenti, elvinni, ellopni, elprivatizálni, tönkretenni, és nem az építeni, megóvni, felvirágoztatni magasztos fogalmait. A házak körül úgy nőtt a rendetlenség, ahogy az ország süllyedt a mélybe. Minek a gazt levágni, irtani, a virágágyat gondozni, a háztájit fenntartani? Az ember elfárad –sokszor a semmiben is-  és inkább a kocsmában piheni ki fáradalmait, vagy semmit sem használó, következmények nélküli végtelen vitákba öli energiáit olyan emberekkel, akiknek a meggyőzése semmit sem ér. A közügyek? Ugyan már! Kár a fáradtságért, úgysem lehet semmit tenni! Kár a fáradtságért, a gyom úgyis újra kinő! Én meg azt mondom, kár a fáradtságért így élni!

 Mi a mai álom? Pénzt kapni –valahonnan, mert a munka az büdös-, olcsón, vagy inkább ingyen megkapni mindent –mert megtermelni fáradtságos-, lehetőleg minél több főiskolát végezni –mert a Foxi-maxi végzettségekkel már nem kell kétkezi munkát végezni-, bulizni, inni, szívni, belőni –mert tisztán jaj de rossz nekünk! Várni a megoldást –majd csak valaki feláldozza mindenét, és magát is, hogy aztán nekünk jobb legyen. Az Isten áldotta –vagy inkább Isten verte (?)- nép áll a szikessé vált legelőn, és azt álmodja, hogy a farkasok jobbá teszik életüket, gazdag legelőkre hajtják, és megveregetik a hátukat a semmittevés közben, aztán az általuk már meg is rágott étel megetetését követően barátságosan mosolyogva megbüfiztetik.

 A helyzet ez. Tessék csak körülnézni! Tessék csak mindenki saját magára rácsodálkozni. Gazos a kert?