A 2006-os eseményekre emlékezve alánlom figyelmetekbe ezen írásomat..Fogadjátok szeretettel és megértéssel..

Emlékül 2006-os bajtársaimnak.

…Tapogatózva, vakon, falhoz simulva, ösztönösen próbáltam elkerülni a rendőrrohamot, így csak halvány emlékem van arról, hogy hogyan érthettem el az Alkotmány utca sarkáig. Utolsó éles „békebeli” emlékem az előttem tornyosuló rohamrendőr fenyegetően nyugodt tekintete, és a szorosan mellette álló társának természetellenesen remegő térde. Aztán meglódult alattam a föld, hátulról belesodornak az összekuszálódó pajzsok és gumibotok sűrűjébe. A szemem sarkából látom, ahogy a rendőrök egy bőrkabátos társamat berántják a szétnyíló rendőrsorfalba, majd egy mellettem álló idősebb tüntető zuhan a földre, miután a fejét gumibot ütés éri. Másra négyen ugranak, köztük a fenyegető tekintetű karhatalmista, így egyszerre mindenki tőlem inkább távolodva mozdul, és bár körül vagyok zárva, abszurd módon egy pillanatra magamra maradok. Hirtelen kerül elém az alacsony rendőr, kezében hatalmas palackkal, próbálok elhajolni, de már érzem is az arcomba fröccsenő könnygáz szúró cseppjeit, majd a pokolian égető érzést a szememen, a számon. …Görnyedten hátrálva, a kabátom ujján keresztül igyekszem levegőt venni, közben egy földön fekvő lányt rángatok, vonszolok magam után, így sodródok a túloldalon lévő bérház falához. Egyre nehezebben jön a levegő.. kétségbeesve próbálok kijutni a könnygázfelhőből…majd sötétség. …Hirtelen az üresnek tűnő főúton találom magam, ülök a földön, jéghideg verítékben úszva. Miközben egy srác vízzel kínál, tompán érzékelem, ahogy egy busz lassít az utca végén, aztán keresztbe fordulva leáll. Ahogy oszlik a füst már látom hogy sűrűsödik a tömeg, jönnek és jönnek elszántan a környező utcákból, zászlókat lobogtatva, skandálva, énekelve. …Éles pukkanások egymás után, sisteregve húz el a fejem felett valami, majd a betonon pattogva füstöt okád. Gránát. Ismét meglódul az utca, kényszeredetten hátrálunk, mert rendőrkordon tűnik elő a füstfelhőből… megállnak, lőnek. Előrébb kavarodás, futva kísérik hátra az első vérző tüntetőket....

…Hónapokkal, évekkel a történtek után, sorba rendezve az emlékeket, csak odafelé, az utca bejáratánál éreztem egyfajta félelemmel vegyes bizonytalanságot, akkor, amikor az összecsapásra készülő rendőr zászlóaljat megpillantottam. Belém hasított, hogy ez már több mint demonstráció, ez lázadás. Lázadás az arrogancia, a hazugság, a tömegmanipuláció ellen, és itt már békésen nem tudunk továbblépni. Akár közénk is lőhetnek. Az akkor látott, de inkább érzett kép örökre belém ivódott, mert valószerűtlenül és döbbenetesen emlékeztetett történelmi díszletekre. Mintha a régi Róma elevenedett volna meg, ott állok az elégedetlen rabszolgák, plebejusok első soraiban. Háttérben a magyar Parlament a Kapitolium, a rendőrök kivezényelt legionáriusok harcra készen gladius/gumibotjaikkal, szabályosan, előrevetett lábbal, egymáshoz szorított pajzzsal várnak minket, ellenfeleiket, akiket valamiféle ösztönös igazság hajt, akik leszegett fejjel nem a hatalomra törnek, csak boldogabban akarnak élni… …A boldogságra törekvő nép naiv és veszélyes. Az idők kezdete óta rábízza magát ígéretes eszmékre, és emberekre. A hatalom íze aztán az eszméket is, az embereket is valahogy átszínezi. A vezetők egy idő után nem az emberek álmának megvalósítására törekednek, hanem azok saját önző szándékaik szerinti átformálására. Ezért törtek ki időről időre tüntetések, lázadások, forradalmak, ezért vált a hatalom számára kényelmetlenné az istenadta nép, melyet szerintük időről időre meg kell törni, meg kell regulázni ahhoz, hogy generációkra megcsendesedjen. Számomra ott vált világossá az Alkotmány utca közepén, hogy ennek a cinikus történelmi folyamatnak éppen egy állomásán tartózkodom. Következmények nélkül hátat fordíthattam volna, de többé nem akartam hátrálni. Tudatosan döntve léptem ki addigi kiszámíthatóbb világomból át az irrealitásba, és vállaltam a konfrontációt, mert ez volt az utolsó esélyem az emberhez méltó életre, hogy szégyenkezés nélkül belenézhessek a tükörbe. Ide sodort a történelem, a „pártállam bukása”, a többpártrendszer, a „rendszerváltás”, a jobb és baloldali pártpolitika, a globalizáció, az ígért szebb és jobb világ. Előbb vagy utóbb meg kellett, hogy érkezzek, le kellett vetkőzzem az életemet hamisan befolyásoló illúziókat. Nem az indulat, a düh, vagy a biztos győzelem reménye vitt közelebb a falanxhoz, inkább a tisztulni vágyó emberi tudat, amely nem tűrte tovább a hatalmi arroganciát, a törvényesített törvénytelenséget.

A Bazilikánál rövid csend állt be, tűzszünet. Keresem a Kossuth téri barátaimat, aggódom értük, de látom felbukkanni őket itt is ott is. Sokan közülük véreznek. Hajnalban éppen itt váltunk el egymástól, az Andrássy út torkolatánál. Akkor éppen csak, hogy át tudtam érni néhány tucat társammal a túloldalra, miközben a Nagymező utcáig terelték tovább a többieket. Néhányan kerülőutakon visszatértünk a Nádor utcába, ahol ismét a rendőrség állta utunkat. Az a hajnal nagyon régen volt. A Kossuth téren körbe kordonoztak, lerohantak, kiszorítottak, majd tereltek minket mellékutcáról mellékutcára, mint a birkákat. Úgy gondolom, hogy a politikusok ott és akkor nem tűrhették a jelenlétünket, tűzzel-vassal meg akarták értetni velünk, hogy ez az ünnep már nem a mi ünnepünk, 1956 forradalma és a Kossuth tér az övék. Október 23-a már végleg a hatalmasok trófeája.

…Európa vezetői 2006 október 23-án Budapesten nem a forradalom évfordulóját, hanem végérvényes kisajátítását ünnepelték. Hitték, hogy az elégedetlenkedők megrendszabályozásával, elhallgattatásával megszülethet a mesterségesen életre keltett hazugság, amit az idő jótékony vakolókanala majd belesimít mindent a nagy egybefüggő virtuális valóságba, amit úgy hívnak, hogy globális világrend. Abból indultak ki, hogy mindent el lehet intézni ígéretekkel és pénzzel. Eszméket, pártokat, ünnepeket, országokat pár évtized alatt át lehet hangolni, majd össze lehet gyúrni hihető és fogyasztható masszává bankokkal és manipulációval. Először kivásárolnak egy pártot, majd hatalomra segítik, a hatalom birtokában átrendezik a törvényeket, a hamis törvényekkel kifosztják, ellopják az országot, legvégül áthangolják ünnepeit is, és itt a vége. Ha az adott séma szerint minden elkészült, a lebontott, újraszerzett préda-országot betagolják a birodalomba, és a levezényelt átalakulás immár visszavonhatatlan. Cserébe újra csordogál a hitelpénz, szilárdul az új hatalom, gazdagodik a lojális réteg. Mi pedig tovább szegényedünk, szenvedünk. …A kormánypárt sem az 1956-os forradalom évfordulóját ünnepli, mert milyen párt az, amely tulajdonképpen egy ellene vívott forradalmat ünnepel meg? Az MSZP vezette koalíció jogutódja a forradalmat vérbe fojtó MSZMP-nek, és talán éppen azt ünneplik, hogy el tudtak lopni egy eddig ellophatatlan forradalmat? Végre kitekerhették a fegyvert a jeltelen sírban nyugvó mártírok kezéből és trófeaként, ünnepélyesen átnyújthatták a gyilkosok szellemi örököseinek? Háborog a lelkünk.

…Szorulunk vissza az Erzsébet tér felé. Mostanra a tétova tanácstalanság érzését felváltotta az elkeseredett düh. Tömörülnek a rendőrök, felzárkózik néhány vízágyú. …Néhány óra alatt éveket öregedtünk, izzadtan, vörös szemekkel araszolunk hátrafelé, ismerősök és ismeretlenek lépnek el mellettem, arcukon, mozdulataikban feszült elszántság. Múlik az emberek kezdeti bénult döbbenete, abszurd módon megszokottá válik a sebesültek látványa, ápolják, kísérik őket, és újjak lépnek a helyükre. A rendőrök fenyegetően közelednek, majd újra gránátok repülnek, puskák dörrennek. Egy fiút ketten kísérnek hátra, fél arca merő vér, szédeleg, lefektetik az aszfaltra. Lacinak kilövik a szemét. Csabát először az arcán éri a gumilövedék, majd az alkarját roncsolja egy másik, de a SZÓ, a SZABADSÁG még ott áll. …A betűket ifjak, szinte gyermekek húzták-vonták, motorbiciklis tolta maga előtt, egy idősebb úr fedezte a testével, és most emelkedik az út közepén hótiszta barikádként vagy inkább vérrel felszentelt szoborként, az a néhány plasztik betű, ami az igazságot és a célt jeleneti. Ezek vagyunk mi, ezt kell mindenáron megvédenünk. Szabadság. Ismeretlen torokszorító érzés keríti hatalmába az embert, amikor olyan elvont fogalmak, mint az igazság, a becsület és a szabadság közös megfogható valósággá válnak. …Hátrább szorulunk a Deák térre. Most, bár egybefolynak a robbanások, mégis többen vagyunk. A környező épületek homlokzatán lövedékek, gránátok pattognak, itt-ott már az erkélyek is égnek. A fölöttünk kőröző helikopterek rotorjai leszorítják a fojtogató könnygázt. …Míg óvatlanul felfelé tekintgetek, egy gránát pattan meg a vállamon, eltaposom, de sűrű füstjét belélegezve ismét fuldoklom. Egy fiú hoz vizet, mossa az arcom. Homályosan látom, hogy egy dekorációnak szánt korabeli páncélozott csapatszállító mozdul, egyre gyorsabban, nekifeszülve tolják egy tucatnyian, majd egy páncéltörő ágyút is felbukkan. A sűrűbbé váló füstből felharsan a tömeg diadalkiáltása és csikorogva fordul ki a főútra a - tank. Szétmorzsol fémkorlátot, hirdetőtáblát, nagyokat zökkenve, lassú tempóban indul neki az ismeretlennek, és ott rohannak mögötte a reménykedők, akik pár pillanatra hiszik, hogy pillanatokon belül győzhetnek. A tank néhány méterre a rendőröktől megáll, és elnyeli a füst örökre… …Hátulról érkezik a lovasroham… a tér ismét a feje tetejére áll, kitört a pánik, futunk, felbukó testek, sikoly, patkócsattogás, repülő kövek, kukák, oszlopok. A lövések zaja egybefolyik a lovasok keltette zajjal. Billeg a világ, a járdára szorulok, összeprésel a tömeg, mögöttem tompán és fenyegetően csattan egy gumibot. Az összetorlódott embereket elborítja a könnygáz, a gránátok, mint a lapos kavics a víz tetején, pattannak a fejeken. Szinte öntudatlanul török át a tömegen, futok, mögöttem a rendőrbakancsok csattogása. …Az érzékszerveim csődöt mondanak, dől a könny a szememből…Át a Dohány utcán, ki a Rákóczi útra, csak ott tudom kissé kifújni magam.

Ekkorra már tudtam: az a rendszer, amiben idáig éltem nem csak hogy életképtelen, talán már össze is omlott. Történelmi léptéken mérve már csak pillanatok kérdése a teljes átalakulás, emberi léptékben lehet hogy évek, de az elfuserált párthatalomnak innen visszakapaszkodni már lehetetlen…Valószínűleg ez a néhány óra volt az elkerülhetetlen harc, amely megkérdőjelezett minden eddigi politikai legitimitást, átrendezte milliók viszonyrendszerét, amelynek hatására súlytalanná váltak a pártok, lefoszlottak róluk a csomagolópapírnak szánt eszmék. A király ott állt pőrén előttünk.

..A Blahánál elkeseredett összecsapás, a sötétben benzines palackok vetnek lángcsóvát, válaszként a gránátesőre… A Rókus templom, mint annyiszor a történelemben, most is a frontvonalban, a tömeg ott örvénylik körülötte, hátrébb, az áruház környékén bizonytalan és döbbent emberek még mindig hitetlenkedve ingatták a fejüket… Ismét lovasroham…Futok. …néhány méterre zúgnak el a kardlapozók. …Egy gránát vet fénycsóvát a megállóban, és a nyitott ajtón keresztül, és pukkan el a villamos belsejében.. Átfutunk a túloldalra, mögöttünk rendőrök…

…Éjszaka van, hazafelé tartok fojtogató könnygázszagot árasztó ruhámban az utolsó villamoson. Üresen kongó, szomorúan csattogó szerelvényből bámulom a megrettent, sötétbe burkolódzó Budapestet. Nem sebesültem meg, mégis vérzem, átitat társaim fájdalma, kínoznak az elmúlt nap sorsfordító pillanatai. Szinte alig tudom elhinni, hogy alig 24 órával ezelőtt fogtak körbe minket ott a Kossuth téren a rohamrendőrök. Megemlékezni indultunk 56’ hőseire, és a 2006-os hősök születésének lettünk tanúi, szabadságharcot mentünk ünnepelni és részesei, tanúi lettünk egy rendszer összeomlásának, amely rendszer (addig) 17 évemet rabolta el, kioltva illúzióimat. Gyászolom azokat, akik belehaltak, megnyomorodtak, ma munka nélkül tengődnek, gyászolok egy reményét vesztett országot, amelyet alattomosan kifosztottak. Tisztában vagyok azzal, hogy a teljes tisztulásig el fog telni néhány hónap, esetleg néhány év is, de a radikális változás elodázhatatlan. Lenne rá okom, de már nem vagyok türelmetlen. Elvégeztetett.

Tatár József

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés